Királyságot szeretnék.
Persze nem vagyok teljesen hülye, de véleményem szerint a demokratikus elvek menti élet már nem ad megoldást az élet bizonyos problémáira. Ez mostanában sokat jár a fejemben. Főleg mitóa kiderült, hogy Schmitt Pál doktorija (bevallom őszintén én nem is tudtam, hogy van neki), illetve a fokozathoz csatolt dolgozat nem saját produktum.
Ez tanárként azért nagy problémát okoz. Mert ha demokratikus elvek mentén gondolkodunk, akkor mit is csinálhatok?
Van egy hallgató (és volt is már jópár), aki konzultációra nem jár, illetve szakdolgozatát a barátja segítségével (akit az egyszerűség kedvéért hívjunk csak Google-nak) kívánja elkészíteni, majd azt bekötteti és nekem elbírálásra leadja. Régen (ti. mikor még hittem, hogy a törvényi és egyéb szabályozások valóban irányadóak voltak, az emberek meg egyenrangúak – legalábbis e szempontból) ez esetben a dolgozatot elolvastam, majd néhány cizellált bekezdést én is beadok közös barátunknak. Az adatot szolgáltat, melyből én legott megállapítom, hogy a dolgozat nem saját termék. Innentől két lehetőségem volt:
- az első, hogy a bírálati lapra ráírom a plágium tényét, aminek az utóbbi időben már komoly jogi következményei is vannak. (Ezért aztán e módszert csak akkor alkalmazom, ha a hallgató hajlíthatatlan ama tényállításában, miszerint önálló munkát végzett. Ismerős valahonnan?)
- a második, hogy a bírálati lapra azt írom, hogy a dolgozat nem felelt meg a tartalmi követelményeknek, és megkeresem valamilyen formában, hogy vonja vissza dolgozatát, amíg még lehet…
Na de mit tehetek ezután?
Új varázsszavak kerültek köztudatba, melyek alkalmazása minden hallgató számára állampolgári jog. Mégpedig a törzsanyag és a következtetések fogalma. Vagyis ha egy hallgató egy nyilvánvalóan másolt dolgozatot ad le, ám mikor arra fényderül, arra hivatkozik, hogy az valójában a törzsanyag, mely egyetemleges és mindenki más is szóról szóra így írná le a témával összefüggésben. Valamint, hogy a végén van egy oldal, ami a következtetések, és az saját (amiről persze aztán kiderül, hogy csak máshonnan másolta, de az meg már megfeleltethető a saját terminusnak is mostantól).
Régen (ejj tudom, ez a fránya belém ivódott archaikus tradicionalitás), egy ilyenfajta védekezésre valószínűleg elönt a méreg, és rövid úton zavarok el bárkit, majd jogi útra terelem a nyilvánvaló csalást.
Innentől azonban ezt nyugodt lelkiismerettel nem tehetem majd meg. Ha ez demokrácia, amiben ezt a bugyuta állampolgárosdit játszuk nap mint nap, tőlem az ilyesfajta viselkedés elfogadhatatlanná válik. Hisz ha szimbólikus nagyapánknak szabad, és következménye sincs, de az emberek meg egyenlőek, akkor tranzitív módon a hallgatómnak is szabad bármit, bárhonnan.
Na ezt a megalkuvásra kényszerítést viselem nehezen. Ezért javasolnám államformának tehát a királyságot. Megnyugodna a lelkem. Hisz a király természetszerűleg arany fényben úszik, és mint ilyen istentől rendeltetett előjogokkal bír, melyet megkérdőjelezni nem lehet.
Ez persze – csak ötletem nagyobb támogatottsága okán – igaz lehetne az uralkodó osztály egészére is. Sőt ők lehessenek születésüknél fogva doktorok, ha az nem disszonáns az iziben visszaállított grófi, bárói, hercegi titulusaikkal.
Nekem maradna a vazallusok tömege, kikre valódi élet-játékszabályok alkalmazhatók, nem úsznak arany fényben, és bizonyos mércék szerint jutnak előre (természetesen nem uralkodói magasságokig) az élet szamárlétráján.
Akinek azonban a problémakörre jobb megoldása van, írja meg, hisz látszik, bármely méltóságom-visszaállító projectben partner tudok lenni, tűnjön az elsőre bármekkora butaságnak is.
Hirtelen támadt ötletem elfogadásáig azonban maradok megalkudni kényszerülő, de belül forrongó vidéki tanár-csíra.
