Persze nem vagyok teljesen hülye, de véleményem szerint a demokratikus elvek menti élet már nem ad megoldást az élet bizonyos problémáira. Ez mostanában sokat jár a fejemben. Főleg mitóa kiderült, hogy Schmitt Pál doktorija (bevallom őszintén én nem is tudtam, hogy van neki), illetve a fokozathoz csatolt dolgozat nem saját produktum.

Ez tanárként azért nagy problémát okoz. Mert ha demokratikus elvek mentén gondolkodunk, akkor mit is csinálhatok?
Van egy hallgató (és volt is már jópár), aki konzultációra nem jár, illetve szakdolgozatát a barátja segítségével (akit az egyszerűség kedvéért hívjunk csak Google-nak) kívánja elkészíteni, majd azt bekötteti és nekem elbírálásra leadja. Régen (ti. mikor még hittem, hogy a törvényi és egyéb szabályozások valóban irányadóak voltak, az emberek meg egyenrangúak – legalábbis e szempontból) ez esetben a dolgozatot elolvastam, majd néhány cizellált bekezdést én is beadok közös barátunknak. Az adatot szolgáltat, melyből én legott megállapítom, hogy a dolgozat nem saját termék. Innentől két lehetőségem volt:

• az első, hogy a bírálati lapra ráírom a plágium tényét, aminek az utóbbi időben már komoly jogi következményei is vannak. (Ezért aztán e módszert csak akkor alkalmazom, ha a hallgató hajlíthatatlan ama tényállításában, miszerint önálló munkát végzett. Ismerős valahonnan?)
• a második, hogy a bírálati lapra azt írom, hogy a dolgozat nem felelt meg a tartalmi követelményeknek, és megkeresem valamilyen formában, hogy vonja vissza dolgozatát, amíg még lehet…

Na de mit tehetek ezután?
Új varázsszavak kerültek köztudatba, melyek alkalmazása minden hallgató számára állampolgári jog. Mégpedig a törzsanyag és a következtetések fogalma. Vagyis ha egy hallgató egy nyilvánvalóan másolt dolgozatot ad le, ám mikor arra fényderül, arra hivatkozik, hogy az valójában a törzsanyag, mely egyetemleges és mindenki más is szóról szóra így írná le a témával összefüggésben. Valamint, hogy a végén van egy oldal, ami a következtetések, és az saját (amiről persze aztán kiderül, hogy csak máshonnan másolta, de az meg már megfeleltethető a saját terminusnak is mostantól).
Régen (ejj tudom, ez a fránya belém ivódott archaikus tradicionalitás), egy ilyenfajta védekezésre valószínűleg elönt a méreg, és rövid úton zavarok el bárkit, majd jogi útra terelem a nyilvánvaló csalást.
Innentől azonban ezt nyugodt lelkiismerettel nem tehetem majd meg. Ha ez demokrácia, amiben ezt a bugyuta állampolgárosdit  játszuk nap mint nap, tőlem az ilyesfajta viselkedés elfogadhatatlanná válik. Hisz ha szimbólikus nagyapánknak szabad, és következménye sincs, de az emberek meg egyenlőek, akkor tranzitív módon a hallgatómnak is szabad bármit, bárhonnan.

Na ezt a megalkuvásra kényszerítést viselem nehezen. Ezért javasolnám államformának tehát a királyságot. Megnyugodna a lelkem. Hisz a király természetszerűleg arany fényben úszik, és mint ilyen istentől rendeltetett előjogokkal bír, melyet megkérdőjelezni nem lehet.
Ez persze – csak ötletem nagyobb támogatottsága okán – igaz lehetne az uralkodó osztály egészére is. Sőt ők lehessenek születésüknél fogva doktorok, ha az nem disszonáns az iziben visszaállított grófi, bárói, hercegi titulusaikkal.

Nekem maradna a vazallusok tömege, kikre valódi élet-játékszabályok alkalmazhatók, nem úsznak arany fényben, és bizonyos mércék szerint jutnak előre (természetesen nem uralkodói magasságokig) az élet szamárlétráján.

Akinek azonban a problémakörre jobb megoldása van, írja meg, hisz látszik, bármely méltóságom-visszaállító projectben partner tudok lenni, tűnjön az elsőre bármekkora butaságnak is.

Hirtelen támadt ötletem elfogadásáig azonban maradok megalkudni kényszerülő, de belül forrongó vidéki tanár-csíra.

Ez a vírus kb. ennyire volt képes. Mármint hogy az engedélyünk nélkül fért hozzá olyan adatokhoz, mint a kapcsolatlista, amihez azért szofisztikáltabb alkalmazások legalább engedélyt kérnek. (Ne firtassuk – hogy az Indián nevünkkel egyidőben – azt is megtudhattuk, hogy az emberek döntő többsége csupán az érdeklődési ingerküszöbének minimális csillogásától megrészegülve, önként dalolva adta meg a szükséges engedélyeket.) Ebből a típusból egyébként ez volt kb. az ezredik. Sőt ha messzebbre tekintünk, és ide vesszük a “felhasználói kíváncsiság alapján elkövetett vírusterjesztés vétsége” kategóriába sorolható e-maileket is, akkor a milliomodik, és talán többeknek beugrik a Kurnyikova-vírus (ti. egy levelet küldött egymásnak számtalan felhasználó – saját tudtán kívül persze – mikor rákattintott a “Nézd meg Anna Kurnyikovát meztelenül” tárgyú levél mellékletére. Mely természetesen nem tartalmazta a teniszezőnő fedetlen domborulatait, ám vírust azt igen. Ráadásul abban volt annyi finesz, hogy miután továbbküldte magát, azért letörölt a gépről amit tudott…).

itt persze van rajt ruha…

Amit az elején említett Facebook-vírus elindított az viszont már érdekesebb. A reakciót kettősség jellemzi. Egyrészt elkezdődött egyfajta pánik, miszerint nem csupán azzal bünteti kiváncsiságunkat a kukac, hogy minden ismerősünknek repostolja önmagát, hanem rossz nyelvek szerint megszerzi jelszavunkat, és életünk minden apró részletét, melyet egykoron mi magunk bíztunk embertársainkra.
(Jóbarátom FB üzenete: “De tényleg megváltoztatja a jelszót! Én sem tudok belépni!” … OMG)
Noha ez természetesen nem igaz, a “kukac a fejben” talán ezzel érte el célját: a közösségi médiát kihasználva tematizálta annak résztvevőit, illetve gondolkodásukat.

A másik reakció mely a vírus leküzdéséért tett erőfeszítéseket jellemzte, az a közösségi tenniakarás. És itt derült ki, hogy nem kell nekünk vírus a pánikhoz, a tematizációhoz, maguk a felhasználók kitermelik maguknak az aggódnivalót…

És ekkor látott napvilágot a jószándékú figyelmeztetés:

“FIGYELEM!
MOST KAPTAM AZT AZ ÈRTESÍTÉST , HOGY HACKER MŰKÖDIK A FACEBOOK-ON !
SÉRTŐ ÜZENETEKET KÜLDENEK A TE NEVEDBEN ANÉLKÜL, HOGY TE TUDNÁL RÓLA. TE
NEM LÁTOD , ELLENTÉTBEN A TE BARÁTAID MIND LÁTJÁK. HA VALAKI ILYET
KAPNA TŐLEM AZ NEM ÉN VAGYOK! KÜLDJÉTEK TI IS TOVÁBB, HOGY MINDENKI
ÉRTESÜLJÖN!!”

Csupa nagybetűvel persze, hisz mitől is riadnánk meg jobban, illetve mitől acélosodna meg kiváltképpen védelmünk, ha nem a nagybetűk keltette borzongató fenyegetéstől?

De nézzük akkor. Minden jelenleg ismert Facebook vírus egy közös dologgal kezdődik: felhasználói aktivítással. Valamire rá kell kattintanunk. Világos, tartsuk fent magunknak a jogot, hogy klikkelünk világba, aztán ha belecsúszunk ebbe az újabb rémségbe, bocsi, mi már megírtuk előre, hogy tudunk róla. Csak arról nem, hogy hogyan lehetünk áldozatai…

Sokáig gondolkodtam, hogyan tudnék legális keretek közt olyan postot készíteni, amit csak én nem látok? Másképpen: a tulajdonomban lévő szöveg úgy jelenik meg másoknak, hogy én nem tudok róla. Erre aztán nem sikerült megoldást találnom, hisz ha az én falamon, vagy timelineomon nem is jelenik meg, az ismerőseimnél muszáj, az pedig csak megjelenik a hírfolyamban, nem?
Viszont arra mindenképpen jó, hogy világba kürtöljük aggódásunkat, védelmünk szilárdságát, egyszerűbben szólva, hogy telef…uk a hírfolyamot…

Nagy Peti barátom világított rá ezen újabb hype egyetlen értelmes lényegére. Gyorsan írt egy üzenetet, melyben elküldött melegebb éghajlatra… Majd rögtön utána még egyet, miszerint nem ő volt.
Brilliáns!
Figyelmeztettem, hogy ezt nekem látnom sem szabadna, de megnyugtatott, hogy oké, akkor elküldi ismerőseimnek, és ne haragudjak, mert ő csak átfutotta a szöveget, és a kinálkozó lehetőség elnyomta a mélyebb értelmezés szükségességét.

Ha valakit mégis elküldenek a búsba, az nyugodtan kommenteljen ide, szívesen szórok hamut a fejemre, ha van értelme.
Addig viszont fenntartom: a közösségi médiában a legnagyobb vírus még mindig a felhasználó, és annak mértéktelen tudása…

A barátom (Google) rámutatott arra, hogy néhány keresőszót beírva (melyek esetemben a word pictures generator szavak voltak) számos olyan kész megoldás létezik, mely a hozzám hasonlóan művészileg mérsékelten inspirált egyedeknek kis energiabefektetéssel megoldja az alkotás nyűgét.

Választásom a Wordle alkalmazásra esett, és röpke 1 óra alatt betűművész lettem.
Az eredmény:

Amiért ez nekem kellett:
- mert jól néz ki
- mert bekapcsoltam a Facebookon a Timeline-t, és mivel sokakkal ellentétben nem kezdtem el öklendezni, gondoltam kicsit feldobom (de erről majd szeretnék írni kicsit részletesebben is…)

Addig is itt az életem egy képben.

Barkóczy László

(Kicsinyítettem, mert azért mégis…)
Noha önreklámnak tűnik e post, mégis inkább elgondolkodás egy témán. Most ezredszer, de 13-ig nem utoljára. Az alapkérdés: hogyan váltunk egy a 128 bites titkosításokat majmoló entitásból néhány év alatt önmagunk podcastjaivá?
Szűrés nélkül ofkorsz…

Kezdjük hát. Évekkel ezelőtt segítettem igaz barátomnak dr. Fülöp Lászlónak egy ötlet kimunkálásában, és megvalósításában. Miszerint egy olyan névgyűjteményes könyvet szerkeszteni és kiadni, amit ő írt.

Ez lett a 77 magyar keresztnév című kötet. Mi sikernek ítéltük megjelenését, bár igazi visszajelzéseket nem kaptunk. De kedvünk nem tört, még két kötet készült, melybe már engem is bevett barátom, mint társszerzőt

77 ritka keresztnév,
illetve
77 kedvelt keresztnév címmel.

A válogatások címei önmagukért beszélnek, de célunk volt egy olyan gyűjteményes kötet létrehozása, ami egyértelmű szempontok szerint segítik a névválasztás előtt álló embereket párokat, illetve azokat, akik szeretnék megtudni mit jelent nevük.

Hogy az Olvasó még sohasem halott ezekről a könyvekről, és nem is látta azokat? Ezen sem lepődünk meg. Bár igazán minőségi munkának tartottuk mindet, afeletti izgalmunkban, hogy biztosan sikerüljön kiadni, sok egyébbel nem is foglalkoztunk.

Ezen kíván változtatni ezen bejegyzésem. Úgy döntöttünk, közreadjuk a kötetek PDF változatát. Olvassák, használják, és ha tetszett azt is szívesen vesszük, ha megírják.

Fülöp László: 77 magyar keresztnév
Barkóczy László – Fülöp László: 77 kedvelt keresztnév
Barkóczy László – Fülöp László: 77 ritka keresztnév (erre még várni kell picit…)